2.rész

Sziasztok!Először is nagyon nagyon szépen köszönöm azoknak akik cseréltek velem,köszönöm azoknak akik Tetszikeltek és köszönöm azoknak akik kommenteltek.Nagyon köszönöm a 418 oldal megjelenítést.Mikor tegnap és ma este felnéztem a blogra,mosolyogtam nagyon és boldog voltam,amiért kaptam pozitív visszajelzést,így elkezdtem gyorsabban írni a 2 részt,így ma estére kész lett és felrakom.Remélem ez is ugyanúgy elnyeri majd a tetszésetek,mint a prológus vagy az 1.részt!A következő rész szombaton jön,addig is jó olvasást!
                                                                                                                                                    Dasie*.*


2.rész-Meglepetések

-Anya...akkor..most....te..tii....NEM ENGEDTEK EL????-fojtottam vissza a sírást és szakadozott a hangom az idegességtől.-Eddig is mindig hagytatok szabadon!Mindig is szerettem volna veletek lenni.Az eddigi életemben rád és a szeretetedre vágytam.Ezt nem úgy értem hogy nem szerettél és most sem szeretsz,csak szerettem volna ha velem vagy,megölelsz,értem jössz az oviba,sétálunk,te viszel be első nap a suliba,segítesz megtanulni a betűket és a számokat,meghallgatsz mikor először megbántott egy fiú,velem vagy mikor feltöri az új cipő a lábam,amire te előre figyelmeztettél,és korholóan megrázod a fejed,mire én csak elnevetem magam.Én mindig is szerettelek és most is szeretlek titeket,mert mindig mindenben támogattatok,akármilyen kicsapongó is tudtam lenni.Tudom, hogy a munkátok hívott el mindig benneteket,és azt is tudom hogy ti sokszor sajnáltátok,de kérlek engedj el!Ez nekem is egy új lehetőség hogy egy nagy hírű londoni divatújságban dolgozhassam.Tudod hogy mindig is ez volt az álmom.Hányszor álmodoztam neked a telefonban róla?Szinte mindig megemlítettem.És Em-nek is szüksége van rám.Segíteni akarok kicsit felvidítani őt,persze ha én feltudom.De meg kell próbálnom.-szipogtam el monológomat anyunak hogy meggyőzhessem.Fogalmam sem volt hogy mit reagál rá.Sohasem könyörögtem semmiért.Amit kiejtettem a számon,megkaptam.Új érzés volt,de felemelően jó és meglepő,hogy küzdhetek végre valamiért.

-Kicsim...én..m..mi..egy szóval nem akartunk megakadályozni téged,abban hogy Londonba menj.Épp ez az.Mi is megyünk veled.Először egy hotelben fogunk lakni,majd nézünk lakást.Együtt.Mert olyat szeretnénk venni,ami neked is tetszik!-mondta.Én pedig kifújtam a levegőt.Boldog voltam.Sohasem éreztem ezt a megkönnyebülést.Persze voltam már boldog,mikor felvettek a gimibe,amikor megvettem egy új táskát,vagy csak a szüleim megleptek valamivel.És a barátaim miatt,ezerszer voltam már boldog,de nem ennyire.Mert ez új kezdet.Bár nem bántam meg semmit,amit eddig tettem az életemben és hátra kéne hagynom,de változatos lesz és imádom a változatosságot.
-KÖSZÖNÖM ANYA!!!!-sikítottam a telefonba,úgy hogy szerintem anyának elkellet tartania a fülétől a készüléket.
-Jajj drágám,imádom hallani a gyönyörű nevetésed!Csilingel a hangod közben!Nagyon hiányzol már nekünk!De van még egy meglepetésünk Dasie.-és itt elhalt a hangja.Mintha megijedt volna.MI?Anya nem szokott ilyet csinálni,hacsak...várjunk...az nem lehet hogy valaki meghalt...ne...
-Igen?-vártam a választ,mert már percek óta csak hallgattam a néma csöndet,de tudtam hogy nem tette le mert szuszogott.
-Lesz egy kistestvéred!-mikor meghallottam,a telefonom automatikusan kiesett a kezemből,és hangosan ért földet darabjaiban.Némán álltam és bámultam magam elé.Tesó leszek!Lesz egy tesóm!Nem leszek egyedül!Ugrálva tapsikoltam a levegőben,közben lehajoltam és összeszedtem a telefonom darabjait,gyorsan összeraktam és megkönnyebbülten konstanláltam,hogy egy hívást még kibír,bár a képernyő teljesen tropa volt.Az Iphone-k hibája,Nem veszek többet,az is biztos.Megnyomtam a gyors tárcsázót,és kicsöngött anya telefonja.És fel is vette.
-Szia Anya!És mióta tudod??Kisfiú lesz vagy kislány?-mosolyogtam,amit szerintem olyan messziről is észlelt rajtam,a hangomon.Örültem.
-Kicsim,lassabban,12 hetes vagyok,és általában ilyenkor szokták megmondani.Eddig nem akartalak hitegetni,hogy nehogy nagyot csalódj!De most már bátrabban kijelenthetem hogy lesz egy kis tesód.Még nem tudom hogy kislány vagy kisfiú,mert 2 óra múlva megyek 4D-s felvételre,ahol megpróbáljuk kideríteni.-hadarta le nekem gyorsan.Anyát még sosem hallottam ilyen izgatottnak.Meglepett,de jó értelemben.
-Ugye felhívsz rögtön???Anya,rögtön fel kell hívnod!!-utasítottam.
-Rendben!-kacagott.-Az utasítgatást édesapádtól örökölted!-mosolyogta.
Még beszélgettünk London-ról,hogy mit pakoljak,mit vegyek,hogy érzem magam,mi lesz a barátaimmal és még ezer más dologról.Anyával ellehetett telefonálni az időt,így 1,5-val később,gyorsan elbúcsúzott és sietett az orvoshoz.

Én pedig leraktam a telefont és elkezdtem pakolni,amikor megszólalt a csengő.Lassan oda slattyogtam a rózsaszín mamuszomban,és sarkig tártam az ajtót.Mikor megláttam hogy a legjobb barátnőm áll a küszöbön szó nélkül a nyakába ugrottam!Bár minden nap találkozunk vagy felhívjuk egymást,mindig egy hatalmas öleléssel üdvözöljük a másikat.Megszokásból.Olyan Dasie-s megszokásból.
-Szia Lizzie!-vigyorogtam.
-Szia!-vigyorgott vissza.Majd félre álltam az útból és beengedtem.
-Miújság?-dobta le magát a kanapéra.Nem zavartatta magát.Szinte otthon volt, és én is ezt éreztem amikor náluk voltam.
-Semmi különös.-próbáltam hazudni.Elég gyengén,hisz ő az aki a legjobban ismer és nagyon nehéz átverni.Felvonta vékonyra kiszedett szemöldökét,majd rám emelte mély kék szemeit,olyan "na nekem ne hazudj"pillantással.Felsóhajtottam,majd leültem mellé és azon agyaltam hogy,hogy adjam be neki a sztorit,hogy eltűnök meghatározatlan időre az óceán másik oldalára.
-Dasie,Dasie...nekem nem tudsz hazudni!Nyögd már ki!Biztos nem olyan eget rengető probléma amit mi ketten ne tudnánk megoldani.-mosolygott vigasztalóan.
-Öhmm...Lizzie..ez nem probléma,vagyis...nekem nem az...Londonba költözöm.-suttogtam a szavakat a levegőbe,de reméltem meghallotta,mert nem tudtam volna újra kimondani előtte.A szívem szakadt meg hogy itt kell hagynom,úgy hogy lehet nem is jövök vissza.Mert a dolgok most úgy állnak.Nagyon úgy.Hisz anyáék ott néznek házat.Oda születik a kis tesóm és lehet megkapom álmaim munkáját is egy divatcégnél.
Mikor felfogta mit mondtam,meredten nézett rám.Vibrált a levegő a feszültségemtől hogy mégis hogy fog reagálni rá.Meglepetésemre pár perc múlva felsikoltott és megölelt.
-Ez..ez csodálatos Das!Valóra válik az álmod,amit már vagy 5 éve hallgatok.És végre..végre ott leszel.-küszködött a könnyekkel.Hát igen,ő az az ember aki ha rá néznek,teljesen talpraesettnek gondolnak.Vörös haja,sugárzó tekintete és tökéletes tartása megparancsolja a tiszteletet,de mélyen belül nagyon,de nagyon érzékeny.
-És képzeld,van még egy hírem!A szüleim Londonban fognak velem házat nézni..és..és..valószínűleg lesz egy kistestvérem is.-dadogtam.
-MI???-rökönyödött meg.Hát én is meglepődtem az elején,de nem ennyire.
-Igen.Anya nem régen mondta el,és csak te tudod ő meg én,és gondolom még apa.Ma derül ki hogy kisfiú lesz-e vagy kislány.
-De anyukád..hogy is mondjam.Nem túl elfoglalt ehhez?-kérdezte.Én meg úgy voltam vele hogy az elejétől kezdve elmesélem neki.Az Emily-s meghívást,anyát,az új életet,majd áradoztam egy sort megint Londonról,amikor a telefonom megint félbeszakított.Mikor ránéztem,csak elmosolyodtam,majd fogadtam a hívást.